[artinfo] REFLEX:ATTACK, MKE Intermédia, 2012. szept. 14., Pécs - Zsolnay Kulturális Negyed

[Éva Kozma]

*REFLEX:ATTACK*


A Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakos egykori és jelenlegi
diákjainak csoportos kiállítása

Kiállító alkotók: Hajdu Zsolt, Seemann Adrienn, Simon Zsuzsanna,
Szentpétery Annamária, Surányi Nóra

A kiállítást megnyitja Márta István a Zsolnay Kulturális Negyed igazgatója.

A kiállítás kurátora Páll Evelin művészettörténész.


A kiállítás helyszíne: Zsolnay Kulturális Negyed, E78 Galéria, Pécs.

A kiállítás megnyílik 2012. szeptember 14-én, 17 órakor.

A kiállítás megtekinthető 2012. szeptember 29-ig.



A kiállítás fókuszpontjában a fizikai agresszió főként gyermekeket,
fiatalkorúakat és nőket érintő esete, a szexuális erőszak áll. Az
erőszaktétel, a családon belüli nemi erőszak és a kiskorúak elleni
szexuális zaklatás feszítő, társadalmi szintű kérdéseket és
figyelemfelkeltő kampányokat generál napjainkban. A nemi erőszak ugyanolyan
erőszakcselekmény, mint bármilyen bántalmazás, csak részben a szexualitás
területén történik: az erőszak hajtóereje nem a szexuális kielégületlenség,
hanem az áldozat feletti kontroll megszerzése és a hatalomvágy. A kutatások
azt mutatják, hogy az elkövetők olyan célpontot keresnek maguknak, aki
sebezhetőnek, gyengének tűnik, akiről azt feltételezik, hogy nem fog
védekezni. Soha nem az öltözék alapján választanak áldozatot, ahogyan azt a
média különböző csatornáin igen gyakran tévesen sugallják vagy éppen
állítják. A felelősség hárítása és a számonkérés a témája Surányi Nóra *
Bünti* című munkájának, amely az erőszakcselekményekkel direkt módon
foglalkozó munkák és olyan fotó- és videóinstallációk mellett, amelyek a
női és a férfi nemmel, mint társadalmi konstrukcióval foglalkoznak.


A keresztút hatodik stációján egy asszony, Veronika, a kendőjét nyújtja
Krisztusnak, hogy megtörölhesse vértől és izzadságtól ázott arcát. A
hagyomány szerint ez a kendő hitelesen mutatja Krisztus képmását. Simon
Zsuzsanna fiatal nőket mutat be, miközben a társadalom által rájuk
kényszerített elvárásoknak megfelelve vastag sminkréteget kennek fel és
távolítanak el az arcukról (*Veronika kendője*). Azonban a társadalmi
elvárások a kulturálisan erősebbikként determinált nem identifikációjában
is jelentős szerepet játszanak, ahogyan ez Hajdu Zsolt fotósorozatából is
kitűnik.


A fizikai agresszió a résztvevők közötti alá-fölérendelétségi viszony
alapján két jól elkülöníthető csoportra osztható. Genderkonformak
Szentpétery Annamária *I Am Better Than You* és *Not Enough* című
videómunkái, amelyekben a női nem versengési kényszere egyenrangú felek
közti, provokatív agresszióban ölt formát, - míg az esetek túlnyomó
részében az áldozat alárendeltsége végletes kiszolgáltatottságban és
megalázottságban rögzül.


Simon Zsuzsanna *Reszketés* című munkájában rendőrségi hírek alapján
készített éjszakai felvételeket nemi erőszaktétel helyszíneiről, ezekben az
esetekben a fizikai bántalmazás többnyire olyan mértékű volt, hogy az
áldozat belehalt sérüléseibe. A kiállítótér tengelyében található egykori
kemence helyiségében Simon *Az én történetem* című environmentje található.
*Az én történetem* olyasvalaki története, akin saját otthonában, egy általa
jól ismert személy követett el erőszakot. A nappaliszobaként installált
térben elhangzó személyes visszaemlékezés arra a tényre kívánja felhívni a
figyelmet, hogy a szexuális erőszakcselekmények több mint 80%-a részben
vagy egészében előre megtervezett, és az esetek jelentős részében az
áldozat által ismert helyen (az otthonában vagy otthonának közelében)
történik. Az elkövető általában az áldozat számára ismert személy (partner,
rokon, barát, családtag, szomszéd).


A nemi erőszak az esetek 70%-ában poszttraumás stresszreakciót (PTSD) vált
ki az áldozatokból és a rettegés az áldozat mindennapjainak részévé válik.
Megfelelő szaksegítség híján az erőszak okozta PTSD tünetek az után is
megmaradnak, hogy a testi sebek már be-gyógyultak. A PTSD egyik tünete, a
disszociáció, azaz a letompult az érzékelés, testen kívüliség érzése, az
emlék leválasztása az érzelmekről, illetve az érzelmek leválasztása az
emlékekről (disszociáció). A disszociáció okozza azt a sokszor
félreértelmezett jelenséget, amikor az áldozat "érzelemtelenül" idézi fel
az erőszakeseményt. Fontos tudnunk, hogy ez normális reakció, és nem annak
a jele, hogy az áldozat hazudik, vagy valójában nem érintette annyira
rosszul az erőszak; éppen ellenkezőleg, azt jelezheti, hogy traumatikus
volt számára az esemény. Az erőszak áldozata gyakran bénultnak érzi magát,
nem tud sírni, és ő maga sem érti, hogy miért tűnik nyugodtnak. Jellemző,
hogy úgy érzi, ő csinált valamit rosszul, és minden másképp történt volna,
ha máshogy cselekedett volna. Mocskosnak érzi magát; úgy érzi, valami
véglegesen elromlott benne. Az esemény egy-egy részlete töredezett képek
formájában visszatér, betör a tudatába, és ezzel olyan érzelmi állapotba
rántja az áldozatot, amilyet az erőszak során tapasztalt. Az
emlékbetöréseket az áldozat nem tudja irányítani. Annyira szégyenli magát,
hogy senkinek nem akar a szemébe nézni; fél, hogy látszik rajta, mi történt
vele; nem akarja, hogy bárki kérdéseket tegyen fel, faggassa; nem bízik az
emberekben.


A kiállítás tragikus aktualitását egy pécsszerte ismert és szeretett fiatal
lány borzalmas halála adja, utolsó estéjének vélhető állomásairól készített
felvételsorozatot Seemann Adrienn, pécsi származású alkotó, munkájának
címe: *Stációk*.