<!doctype html public "-//W3C//DTD W3 HTML//EN">

<html><head><style type="text/css"><!--

blockquote, dl, ul, ol, li { padding-top: 0 ; padding-bottom: 0 }

 --></style><title>Mai Manó Ház: Az érzékeny önpusztító,

Berekméri Zoltán</title></head><body>

<div><font color="#000000"><b>Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó

Ház</b></font></div>

<div>1065 Budapest, Nagymez‘ utca 20.</div>

<div><br></div>

<div><font size="+1" color="#000000"><i><b>Az érzékeny

önpusztító</b></i></font></div>

<div><font size="+1" color="#000000"><b><br></b></font></div>

<div><font size="+1" color="#000000"><b>Berekméri

Zoltán </b></font></div>

<div><br></div>

<div

>https://www.maimano.hu/programok/kiallitas-az-erzekeny-onpusztito-be<span

></span>rekmeri-zoltan-100</div>

<div><br></div>

<div>a kiállítás bezárása: 2023. március 12.</div>

<div> </div>

<div>A magyar fotográfia történetének egyik legjelentösebb

alakja Berekméri Zoltán, aki az 1940-es évektöl a '80-as

évek végéig alkotott. Tragikus életének számos pontja ismert

és feltárt, azonban sorsának müvészetéhez alig van köze:

képein egy sajátságos világ bontakozik ki, amelyben a tiszta

kompozíció, a fotográfiai hagyományok iránti tisztelet és

egy különös “belsö monológ" játssza a

föszerepet.</div>

<div><br></div>

<div><b>Berekméri Zoltán</b> - 100 évvel ezel‘tt -

1923-ban született Kecskeméten, de Békéscsabán járt

középiskolába, s tett érettségi vizsgát. A fotográfiához

már tizennégy évesen kötödött és a középiskolában

a fotószakosztály vezetöje volt. Diákversenyeken is indult, s

1942-ben elnyerte a<i> Magyarország Diákfényképezö

Bajnoka</i> címet, ugyanakkor mindvégig autodidakta módon

tanulta a fényképezést, az érettségi után nem tanult

tovább. Közvetlenül az érettségi vizsgát követöen a

békéscsabai postán helyezkedett el tisztviselöként. Itt

ismerkedett meg Gellért Gézával, akivel több pályázatra is

együtt jelentkeztek. Egy Gellértnek 1945-ben írt fiatalkori

levelében így fogalmazta meg az alkotáshoz füzödö

viszonyát:<i> “...addig, amíg a végsö, de egyben legbiztosabb

ismereteinket megszerezzük a »Halálról«, cselekedni,

maradandót alkotni is akarunk."</i></div>

<div><br></div>

<div>Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben, s az

1956-ban megalakult Magyar Fotómüvészek Szövetségének

alapító tagjai közé hívták, ekkor 33 éves volt. A

korszak befolyásos fotómüvészei segítették

pályafutását, mint például a két világháború közti

magyar szociofotó meghatározó alakja, Kálmán Kata, aki a

világháború után már politikailag is tényezönek

bizonyult. Az ö segítségével kerülhetett Budapestre

Berekméri és lett 1958-ban a Petöfi Irodalmi Múzeum

fotográfusa. A múzeumot négy évvel azelött hozták létre, s

az újonnan alapított intézmény fotólaborját vezette.

Ugyanakkor ott is lakott, hiszen a fövárosban nem volt kapcsolata

senkivel, s csak évekkel késöbb talált magának albérletet.

Visszaemlékezések szerint ez az id‘szak volt az, amikor

elöször kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen Békéscsabán

hagyta feleségét és kisfiát, akikt‘l a késöbbiekben

eltávolodott, majd a kapcsolatuk is megszakadt. Múzeumi

fotográfusként húsz évet dolgozott, mütárgyfotókat és

reprodukciókat készített, ugyanakkor ezzel párhuzamosan

tudatosan építette saját alkotói világát is. Berekméri

esetében viszont ehhez a tudatossághoz betegsége is társult:

alkoholizmussal küzdött és több idöszakban is pszichésen

zavart események követték egymást. Utolsó éveit már

egzisztenciálisan kiszolgáltatott módon élte egy pomázi

szociális otthonban, ahol mentálisan sérült és alkoholista

betegek között élt viszonylagosan nyugodt körülmények

között. Innen heti rendszereséggel eltávozhatott és volt

munkahelyére, az irodalmi múzeum fotólaborjában kapott

lehetöséget arra, hogy régi, illetve új képeinek

negatívjaiból kiállítási nagyításokat készítsen.

Azonban az ebben az idöszakban készült képein sem

látszódnak meg azok a nehézségek, melyeket életének ezen

szakaszán átélt: életmüve egységes maradt, s még

szemléletileg is közel azonos módon és képi világgal

fogalmazta meg mondanivalóját a világról. Még halála

elött lehetöséget kapott az Ernst Múzeumban, hogy bemutathassa

életmüvét, s az 1985-ben létrejött tárlat komoly

sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem

számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is

újra fel kellett fedezniük.</div>

<div><br></div>

<div>A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó

újságírója, Gera Mihály, a kiállítás katalógusában is

éreztette ezt:<i> “Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp

alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint

az a látogató, aki ezen a gyüjteményes kiállításon

ismerkedik a fényképeivel...".</i></div>

<div><br></div>

<div>Berekméri Zoltán 1988. május 21-én halt meg Pomázon

tragikus körülmények között. Fotográfiai életmüvét a

Petöfi Irodalmi Múzeum folyosójának két szekrényéb‘l

vitték át a Magyar Fotómüvészek Szövetségének

Fotótörténeti Gyüjteményébe, ahonnan a Magyar Fotográfiai

Múzeumba került.</div>

<div> </div>

</body>

</html>