[im] Öninterjú válságok tükrében/ különkiadás

[Levente Sándor Szabó]

Öninterjú válságok tükrében/ Különkiadás


Mintha valami megmagyarázhatatlan dolog lenne, hogy újra találkozunk!


Emléknap van.


Igen, az. Neked mit jelent ez a nap?


Bennem ilyenkor az exisztencialitás,  a lemondás és a honvágy furcsa elegye
keveredik.


Miért?


A nagymamám testvére emigrált 56 ban. Először egy táborba került, ahol
lehetett jelentkezni különböző szakmákat tanulni. Festő-mázolónak
jelentkezett, el meg eljárt az órákra, tanult. A befogadó ország, Ausztria
elküldte őket nyaralni Olaszországba és ott eltörte a lábát. Visszaérve a
táborba a lábadozás miatt kiesett a festő- mázoló csoport óráiról, mást
kellett választani. Ha jól emlékszem könyvkötő indult már csak, azt
elvégezte, de nem tudott benne elhelyezkedni. Semmi pénze nem maradt.

Írt egy levelet a dédimnek, aki a külügyminisztériumon keresztül sok sok
kérvényen keresztül végül hatahozta.

Itthon már nem tanulhatott, választani nem lehetett, berakták a Ganz
gyárba.

Az lett, amit nem akart.


Szóval a nagy fordulat nem következett be.


Sosem találkoztunk, csak a nagyim mesélte mennyire keservesen élte le az
életét.  Mintha ez a sors valahogy engem is kísértene, de itt erősebb a
lemondás érzete.


Fejtsd ki.


Én két évet éltem Dublinban. Mint egy rabszolga, úgy dolgoztam, de tudtam,
hogy kitartóan csinálom, egyszer a tehetségemből is megélhetek. A két év
még édes kevés volt ott bármire és a migráció kelet európából annyira
erőssé vált, hogy ahhoz, hogy a munkahelyem ne vesszen el, állandóan ott
kellett lenni. Sajnos volt egy haláleset a családban, meghallt a nagyapám.
A temetésére nem tudtam hazajönni, ami egybe esett a nyári
szabadságolásokkal, egyszerűen nem akartam konfliktust, hogy akkor megyek,
amikor mindenki. Utoljára vettem ki,Szeptember végén, de úgy is kifúrtak.
Engem utáltak a kollégáim.

Barman voltam, jól csináltam, a managerek szerettek, írekkel laktam, ami a
vendégmunkások körében nem volt kedvelt. Nem igazán érdekelt a pénz, egy
kalandnak tekintettem. Lehet, talán könnyelmű volt, de jutott idő tanulásra
és szerelemre.


Tehát ez a haláleset vetett ennek véget?


Nem igazán. Még visszaérve a késői látogatásból elhelyezkedtem újra, persze
nem olyan jó helyre.

A barátnőm szerencsésebb volt, jobb munkája lett, több pénz. Egy idő után
nem tudtuk követni a másik igényeit. Én legalábbis nem. Annak ellenére,
hogy jobban keresett, nem akart taposómalmot csinálni az életéből,
letelepedni. Látni akarta a világot. Kisvártatva egymás ellen dolgoztunk.


Mi volt a terved?


Sok tervem volt. Először, hogy grafikusként dolgozhassak, de nem volt se
laptopom, se portfóliom.


Ez olyan nagy dolog volt?


Gondold csak meg. Kétezer négyben minimálbérből venni egy Applet. Az most
is óriási dolog. Az egész digitális forradalom hajnala. A digitális fotózás
épp csak kezdett elterjedni. Szerettem volna leköltözni Cork ba, hogy az
ottani művészeti egyetem közelében legyek, megismerjek embereket, de ott
meg nem volt munka, minden a fővároshoz kötött. Láttam a Gallway-i art
fesztivált, Cathy vel, aki ír irodalomat és spanyol nyelvet tanított, a
lakótársam, szóval vele beszélgettem történelemről, nézőpontokról. Azt
gondoltam eljutok addig, hogy legyen egy műtermem és dolgaim, ami a
munkához kell. Laptop, fényképezőgép, kapcsolatok. De nem így lett.
Szanaszét hullott minden. Úgyhogy 56 ra emlékezni egy lehetetlen szerelem
is egyben. Ez az 56 minden, amiért én kinnt küzdöttem, függetlenség,
önkifejezés, barátságok.


És itthon?


Folytatódik.

Örök lemaradás, kevés megújulás, egyre több baj. Nézzd ezt. Most készült
el. Ennél tisztábbat nem tudok.


Olyan, mint egy Sean Scully.


Talán olyan. Beleraktam mindent, kívántam egészséget, békességet, jólétet.

Ezek a tiszta gondolatok.

Van még egy ír élményem, ez egy versfordításom, onnan hoztam, nem jelent
meg magyarul.

Ez az egy, pontosabban, ami nem jelent meg.


Az elvesztett ártatlanság


Mikor hajszolva karjaimba zárlak,

Szívem óhajtja e vágyat,


Elfordultam a világtól már;

Két kezem Elveszett urlakodók kincseire vár


Sötét medencében, melyet hadseregek szálltak;

Szerelmet selyemszállall ádtak,


Álmodó istenség a szoknyád.

Kerekké érett pondró gyilkosság;


Rózsáid ,melyet féltve őriztél,

Barátnőid hajukba fonják;


Hideg harmat az arcukon,

Vezess keresztül minden titkos folyosón,


Ahol tömjénfüst virágok szürke felhőket szülnek,

Csak Isten szeme nem nézi már a földet;


Sápadt kebled és meztelen karod,

Nehéz földszagú álomból vagyok,


És egy vészesebb látomás ennél;

Csókjaid után végleg elmennél,

Sápadt szépséged utáni sóhaj,

Hosszú órákban égni e csókkal,


Láng a lánghoz, mély a mélynek,

Trón trónt követ,  éberen beszélni az éjhez,

Kardjaik,kések és póráz,

Súlyos magányomban

Te légy a kórház!








White, white and white

olaj vászon

120 x 150 cm

2020
-------------- next part --------------
An HTML attachment was scrubbed...
URL: <https://lists.c3.hu/pipermail/intermedia-l/attachments/20201023/43aeb1f9/attachment-0001.htm>
-------------- next part --------------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: IMG_1335.jpg
Type: image/jpg
Size: 537509 bytes
Desc: not available
URL: <https://lists.c3.hu/pipermail/intermedia-l/attachments/20201023/43aeb1f9/attachment-0001.jpg>