<div dir="ltr"><p class="MsoNormal">Pilinszy János : A gyerekkor fái</p><p class="MsoNormal"><br></p><p class="MsoNormal">Ezerszer látott kép. Uzsonnázó család a fűben, s kissé
odébb, szinte elfeledve az árnyas liget előterében, magányos gyerekkocsi.
Látszatra semmi se történik a tökéletes idillben.Pedig mennyire, hogy
történik! Méghozzá olyasmi, ami egyedül a világ születéséhez fogható.A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő
figyel egy néma fát.</p><p class="MsoNormal"> Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első
tanító. Minden levele egyforma: csecsemőkorunkban ő oktat minket a világ, a
létezés beszédére. És csak egy csecsemő figyelme lehet olyan erős, hogy ezt a
beszédet meg is értse.Később figyelmünk lankad, s a fák szavait elfelejtjük.
De mégse egészen. </p><p class="MsoNormal"> Mert mit is „mond”
egy fa egy csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. De ez a
kimondhatatlan és néma nyelv még is létezik, sőt minden lehetséges beszéd közül
a legerősebb. Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja
egész szótárát. Később a világ arról beszél majd, hogy ami van, miként és milyen
formában létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen
mondatból áll. Ez a világ második nyelve, a felnőttkor beszéde mely lassan-
lassan feledésbe meríti az első, néma beszédet. De amint mondottunk már, mégse egészen. A felnőttkor kimondható gyakorlati
nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy -
ha csak pillanatokra is – visszatérjünk az első és paradicsomi
eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához. Hogy úgy lássuk a világot,
ahogy a teremtő Isten tenyerén fekszik.</p><p class="MsoNormal"> „ Én vagyok, aki vagyok” – mondotta Isten
önmagáról. A teremtés legfőbb szava viszont az a mondat, amivel a világ teljes
súlyával teremtőjére támaszkodik, valami ehhez, a föntebbi mondathoz hasonló
lehetne: „ A világ az, ami van”. A gyerekkor fái,
akár a paradicsoméi, ettől a mondattól beszédesek s némák.</p>
<p class="MsoNormal"><br></p><p class="MsoNormal">( Új Ember 1974. augusztus 11.)</p>
<br></div>